A testes francia

Írta: Maginfo. Téma: Életmód

A testes fehérborok kedvelői számára a paradicsom neve: Le Montrachet. "Fedetlen fővel, térdelve kellene ezt a bort inni", írta Alexandre Dumas, és alig létezik szuperlatívusz, amellyel ne illették volna ezt a rendkívüli burgundit.
 
Nagy gyümölcskoncentrációjú, már-már keletiesen fűszerezett, súlyos alkoholtartalmú, hosszú életű és bűndrága. Ízében a Le Montrachet annyira gazdag, hogy nyugodtan nevezhetnénk fehér vörösbornak. A kőkerítéssel körbevett Le Mont-rachet dűlő pontosan 7998 hektáron terül el, és Pulighy-Montrachet valamint Chassagne-Montrachet települések fölött fekszik. Egy jó tucatnyi birtok részesedik ebből a fekvésből, amelynek négyzetmétere egyébként drágább, mint a Wall Streeté. (Pierre Ramonet, az akkor 80 év körüli, született connaisseur, aki vasárnaponként szarvasgombás tojásrántottát evett és hozzá Chateau Petrus-t ivott, 1978-ban 1,5 millió frankkal a zsebében elment a jegyzőhöz, hogy megvegyen egy negyed hektárt a Le Montrachet-ből. A pontosan 2590 négyzetméteres terület megszerzésével élete álma teljesült.)
 
A Le Montrachet mellett és alatt további grand crus-k találhatók, amelyek nevünk részeként viselik a "Montrachet" szót, mint például Chevalier-Montrachet, Batard-Montrachet, Bienvenues-Batard-Montrachet, Criots-Batard-Montrachet. Az összesen mindössze 32 hektárnyi területet elfoglaló Montrachet-dűlők - ami mennyiségét tekintve nevetséges méret - a speciális talajösszetétel és a mikroklíma révén remek előfeltételeket biztosítanak kapitális fehérborok készítéséhez.
 
Rossz Montrachet bor nem létezik, van viszont középszerű, miután a magas árak magas igényekre jogosítanak. Ugyanez érvényes magára a Le Montrachet-re is. Ami a másik négy Montrachet Crus-hoz képest fennálló borjellegbéli eltéréseket illeti, óvatosan kijelenthetjük, hogy hasonló meghatározás - legalábbis a vasárnapi ivónak - csekélynek fog tűnni. A notórius Montrachet rajongó talán felismeri, hogy a Le Montrachet valamivel sűrűbb struktúrájú és fűszeresebb tüzű, mint a rokonai, legalábbis elsőosztályú származás esetén.
 
Az 1978-as Le Montrachet, ha megfelelően tárolták (hűvös, sötét, de főképp nedves helyen), még ma is lenyűgöző. Még ennél is finomabb az 1979-es. Mindkettőre csak nagy szerencsével lehet szert tenni a ritkaságkereskedőknél, üvegenként 150.000 forint fölötti áron. Az 1981-es finoman árnyalt, már-már gracilis. Az 1982-es évjáratra buja és erős pörköltes aromák jellemzők. Az 1983-asnak is van ereje. Az 1986-os igazi remek: árnyalatokban gazdag, sűrű és selymes, a klasszikus fűszeres Montrachet buké széles árként kúszik az orrba.

Az 1987-es, egy kisebb évjárat esetében pozitívan értékelendő, hogy a Montrachet egy könnyebb kiadása. Nem annyira koncentrált, mint az 1986- os, de világos vonalú. Az 1988-as erőteljes, és buja. Az 1989-es évjárat valódi előkelőség, igazi nagy Le Montrachet. Az 1990-es nagyon erős fiú: nehéz, fűszeres, édeskés. Nála karcsúbb az 1991-es évjárat. Sokat ígérőek az 1992-es, 1993-as és 1995-ös évjáratok, bár közülük az utolsó még új tölgyfából készült hordóban van.
 
A Le Montrachet természetes ereje hosszú tárolást kíván. A Montrachet általában csak 7-10 év után bontakozik ki teljes szépségében. Erőteljessége eleganciába megy át, fűszeres aromái mézzé és mandulás árnyalatokká változnak. A bor árnyaltabb lesz, ezzel egyidejűleg sárgából ragyogó aranyszínűvé válik. A Le Montarchet-t ne fogyasszuk hűvösen, inkább úgy 13-14 fokos hőmérsékleten. Ha mindemellett a bort hasas burgundispoharakban szolgálják fel, akkor a lehető legjobban érvényesül az aromák sokfélesége.